Az őszi mandragóra (Mandragora autumnalis) a burgonyafélék családjába tartozó évelő növény, amely szeptembertől egészen novemberig virágzik. Őshazája a Földközi-tenger partvidékén található. A gyógynövénynek elágazó, vastag karógyökere, ibolyaszínű, rövid kocsánnyal rendelkező virágai és sárgáspiros bogyótermése van. Magassága mindössze 10-20 centiméter.
A gyógynövény sem az ókorban, sem pedig a középkorban nem volt ismeretlen az emberek számára. A középkori ember meglehetősen babonás volt, így ehhez a növényhez is kapcsolódik egy, amely ma már talán mosolyt csal az ajkunkra, de a középkor embere nagyon is hitt ebben a babonában. Ebben a korban úgy tartották, hogy az őszi mandragórát nem érintheti emberi kéz, mivel a növény hatalmas sikollyal reagál arra, hogy puszta kézzel ki akarják tépni a földből. 

Viszont ha valaki meghallja az őszi mandragóra velőtrázó sikolyát, akkor azon nyomban szörnyethal. Így ezekben az időkben a kutyákra hárult a feladat, hogy a növényt valamilyen módon kiszedjék a talajból. De nagyon humánusak voltak az emberek, mert miközben a kutya azon ügyködött, hogy valahogy kiássa a talajból ezt a „gyilkos” növényt, közben egy kürtöt fújtak, nehogy a szerencsétlen jószág holtan essen össze, miközben kemény, embert próbáló, „mezőgazdasági munkát” végez. Hogy mennyi ennek a történetnek a valóságalapja? Azt nem tudom, de mivel a növények, ha éreznek is bármilyen fájdalmat, hangot egészen biztos, hogy nem adnak ki magukból, így lehet, hogy ez a történet is csak egy kitaláció.

Ennek a növénynek tehát nagyon fáradtságos és félelmetes volt a betakarítása, de annak ellenére nem foglalkoztak ezzel a középkori emberek, hogy igazából a növény gyökere mérgező hatású alkaloidokat tartalmaz. Viszont altatásra és fájdalomcsillapításra még ennek ellenére is használták. Azonban legfőképpen varázserejében hittek, mivel a gyökérnek emberi alakja van és szentül meg voltak róla győződve, hogy emiatt képes bárkit megvédeni a különféle betegségektől. Emiatt pedig sokan a nyakukban viselték, mint egy szent és védelmet biztosító amulettet.

A középkorban előszeretettel használták ezt a gyógynövényt fájdalomcsillapításra. A középkor orvosai altatószerként is használták, külsőleg pedig sebeket, gyulladt szemet vagy sebeket kezeltek a segítségével. Manapság nem árt vele óvatosnak lenni, ugyanis fitoterapeuták szerint ez a növény nem éppen veszélytelen.